Sokáig vacilláltam, hogy érdemes-e billentyűzethez nyúlnom annak a hétvégi kormányzati szimpátia megmozdulásnak kapcsán, mely érzésem szerint már így is szándékosan eltúlzott nyilvánosságot kapott, s minden további írás vagy elemzés ennek a mesterségesen előidézett és ezáltal a kormányzati propagandát szolgáló közérdeklődésnek a terjedelmét növeli. Csakhogy alapvető félreértéseket látok a felvonulás értelmezései körül, ezért néhány szempontot szeretnék felemlíteni, vagy hangsúlyozni.

Valójában teljességgel érdektelen körülménynek tartom, hogy a Fidesz ki tudott vinni mintegy százezer embert az utcára, sőt, az lett volna a meglepő, ha ezt a pártfunkcionáriusok rendelkezésére álló adatbázisok, bőséges anyagi források és szervezetten vonuló buszkaravánok birtokában ne tudta volna megtenni. Sőt, inkább azt tartom érdekes körülménynek, hogy a tömeg összetételéből jól látható, a Fidesz választási adatbázisa mely korosztályokban rongálódott meg végletesen, és mely generációt tudta a kormány még ennyi veszőfutás után is szervezetten mozgósítani egy hangulatos fővárosi sétára. Tévesnek gondolok viszont minden olyan véleményt, amely az utcára vonuló emberek számából bármiféle következtetést próbálna levonni a kormány népszerűségére, a közvélemény kutatási adatok helyességére vonatkozóan, mert a tényleges szavazó tömegek mindig is négy fal között formáltak véleményt, különösen, ha azt a Fidesszel szemben tették. A jelenlegi kormánypárt minden elvesztett parlamenti választása alkalmával is hasonló méretű, ráadásul sokkal heterogénebb összetételű tömegeket vitt az utcára, s az semmilyen összefüggést nem mutatott azzal a valós választói akarattal, amely a szavazófülkékben kialakult. Nyilvánvaló, hogy a Fidesz választóinak nagyobb a hajlandósága az érzelmi, indulati kötődések és azonosulások ilyen eszközökkel történő, utcai vonulással demonstrált kifejezésére.

Nyilvánvaló az is, hogy a szombati tömegvonulás a mai közéleti viszonyok között csupán látszaterő demonstrálása, s remekül rímel a kormánypárti kontroll alatt működő médiumokból sugárzott hamis valóságértelmezésre a kormányzati munka sikeréről és támogatottságáról, melyet túlbuzgó minisztériumi közlemények ez alkalommal külön komikussá tesznek. Mindez viszont másrészről éppen a kormány eddig is megtépázott presztízsét rombolja tovább, hiszen nem csak az ellenzéke, hanem a bizonytalanok messze legszélesebb tábora számára is azt érzékeli, hogy a Fidesz továbbra sem valós kormányzati teljesítménnyel, hanem a valóság eltorzításával és manipulálásával igyekezne társadalmi támogatottságát visszaszerezni. Az effajta kommunikációs praktikák azonban semmiféle valós többséget nem demonstrálnak, legfeljebb a kormányzati politikai szereplőinek megnyugtatására, saját maguk megtévesztésére vagy mások szervezett félrevezetésére, a tények félremagyarázására lehet alkalmas.

És itt el is érkeztünk a tömegdemonstráció legfontosabb kérdéséhez. Mert pontosan miért is demonstráltak a szervezetten felvonultatott tömegek? Tudják-e vajon, hogy az a függetlenség, amit leghangsúlyosabb igényként követeltek, miért sérült az elmúlt másfél évben és milyen politikával lenne visszaállítható? Vajon támogatják-e az együttműködést és megállapodás megkötését az EU-val és az IMF-fel? Ha nem, valóban támogatják-e a kormányt? Ha igen, milyen áron és feltételekkel, illetve tennének-e annyi engedményt, amennyit a kormány lesz kénytelen tenni? S mit gondolnak arról, milyen mértékben felelős a kormány azért, hogy az aktuális megállapodási kényszer létrejött? Tisztában vannak-e azzal, hogy a kormány, aki mellett hitet tettek, minden eddigi cselekedetével növelte az ország kiszolgáltatottságát, és saját szakállára olyan kalandor politikát folytatott, ami rekord sebességgel tépázta meg a tömegek által féltett nemzeti szuverenitást?

Félő, hogy ha a szombaton Budapest utcáira vonulók bármelyike is képes lenne személyektől és pártoktól elvonatkoztatva véleményt formálni arról, hogy milyen kormányzati működést tartana kívánatosnak, annak alapján kevés valószínűséggel juthatnánk arra a következtetésre, hogy az aktuális kormányzat tényleges teljesítménye bármilyen mértékben is kedvére van. Más szemszögből megközelítve erősen valószínűsíthető, hogy ha más politikai oldaltól látná azt a kormányzati  teljesítményt, melynek eredményeként rövid átmenet után és olyan feltételekkel szorulunk mások, a külföld, nemzetközi szervezetek segítségére, hogy ahhoz szinte bármilyen követelést teljesítenünk kell, vélhetően éppen a kormány azonnali távozását követelnék.

A magunkfajta fiatal demokráciákban persze különösen igaz és tudott, hogy a szavazók széles rétegének véleményformálását sajnálatos módon csekély mértékben befolyásolja az érdemi kormányzati munka, a tényleges program, a valós teljesítmény, s a preferenciák sokkal nagyobb arányban személyes szimpátiához, érzelmi azonosuláshoz kötődnek. A közéleti, közpolitikai viták még mindig nem arról folynak, hogy a kormányzati munka mely területén mit kellene tenni, hanem arról, hogy azt, vagy akár teljesen mindegy, hogy mit, de éppen ki tegye. Így fordulhat elő, hogy a kormány melletti szimpátiatüntetésként kell értelmeznünk egy olyan tömeg felvonulását, akinek jelszavai, az ország kiszolgáltatottságáért érzett aggódása tényszerűen valójában az eddigi kormányzati munka legkeményebb kritikája kellene, hogy legyen.